Egy törött fog és egy DNS-vizsgálat segített beazonosítani Hatsepszut egyiptomi uralkodónõ múmiáját. Tutanhamon sírjának 1922-es feltárása óta ez a legjelentõsebb múmiabeazonosítás. Hatsepszut, akit szívesen ábrázolták férfiként, építtette az egyik legszebb egyiptomi épületét, a Dejr el-Bahar-i templomot.

A beazonosítási munkálatok bõ egy évvel ezelõtt kezdõdtek, amikor is a Discovery Channel több mint 5 millió dollárt adományozott az Egyiptomi Régészeti Hivatalnak azért, hogy abból egy DNS vizsgálatokra alkalmas laboratóriumot alakítsanak ki.

A Proceedings of the National Academy of Sciences címû folyóirat ugyanakkor arról számol be, hogy a kõkorszak embere még egyáltalán nem tudta megemészteni a tejet, így a táplálkozásából ez az elem mindenképpen hiányozhatott.

A mainz-i egyetem kutatója, Joachim Burger vizsgálatai elsõsorban genetikai jellegûek voltak: a neolitikum korából származó csontvázak genetikai állományának vizsgálatából az derül ki, hogy a kõkorszak embere felnõtt korában nem rendelkezett a tejcukor lebontásához szükséges laktáz enzimmel.

A gyomorrontást és az emésztési zavarokat a köménymag és egy nagy adag libazsír keverékébõl fõzött és leszûrt ?gyógyszerrel? orvosolták. A zellert ezzel szemben elsõsorban a különféle ízületi gyulladások, az akácot pedig köhögés illetve szempanaszok enyhítésre alkalmazták.

A régi papiruszokból az is kiderül, hogy a stresszre is kifejlesztettek gyógymódokat: olyan ?szanatóriumokba? utalták a stresszes betegeket, amelyekben ?álomterápiának? és gyógyvizek hatásainak vetették alá õket.

Az egyiptomiak orvostudománya két pilléren nyugodott: egyrészt az istenekhez intézett fohászokon, és az igen gyakran ajánlott hashajtókon - legalábbis ez derül ki a manchester-i egyetem kutatásainak eredményébõl. Mindeközben egy másik tanulmány arról számol be, hogy a kõkorszaki ember még egyáltalán nem ivott tejet, mivel a laktáz hiánya miatt nem volt képes megemészteni azt.

Habár a kutatás jelenlegi fázisában egyelõre még csak elõzetes következtetések levonása lehetséges, az viszont már elmondható, hogy az egyiptomi orvoslásban két módszernek egészen kiemelkedõ jelentõséget tulajdonítottak: egyrészt az istenekhez intézett imák, másrészt a különféle természetes hashajtók alkalmazása igen gyakori volt a fáraók orvosainak körében.

Zahi Havasz, az Egyiptomi Régészeti Hatóság vezetõjének közlése szerint a Kairótól 20 kilométerre délre lévõ Szakkara nekropoliszban még 2000-ban találták meg a sír felsõ részét, amikor egy közeli lelet helyszínét tisztogatták.

A szarkofágra és benne a doktor múmiájára kedden bukkantak rá. A fából készült szarkofág teteje míves díszítésével együtt kiváló állapotban maradt fenn, akárcsak a gyolcs, amelybe a múmiát kötötték. Eredeti állapotában találták a múmiát és a temetési rajzokat is.

A leletek mindeközben arról is tanúskodnak, hogy nemcsak a fõváros, Garama élt ilyen jólétben a sivatag közepén, hanem a távolabbi városokat is viszonylagos jólét jellemezte. A sírokban talált tárgyak mindenféleképpen arra utalnak, hogy a szegényebb réteg is a körülményekhez képest jól élhetett. Bár a rómaiak végül katonai gyõzelmet arattak felettük, ám a birodalom e távoli és kies pontján az európaiak is inkább kooperációra, a kölcsönös kereskedelmi elõnyök kihasználására törekedtek, semmint a teljes leigázásra.

De mit is tudott valójában ez a különleges nép? Elsõsorban a sivatagban túlélni. Ehhez ismerniük kellett azokat a lehetõségeket, amelyeket a homoktenger kínált ? persze nem a felszínen, hanem a mélyben. Az a kiterjedt, és több kilométert kitevõ föld alatti vízvezetékrendszer, amely végeredményben a túlélést, és részben a hatalmat is biztosította a garamantoknak egészen ámulatba ejtõ.

Bármerre is ástak a sivatagban a régészek, mindenfelé ilyen rendszereket találtak, sõt a kõerõdítmények körül még a vizesárkok vonalai is jól kivehetõek voltak.

A garamantok a Kr.e. 5. században már egészen biztosan a Fezzán lakói voltak, hiszen Hérodotosz úgy emlékezik meg róluk, mint egy harcias néprõl, amely a sivatag közepén tökélyre fejlesztette harcászati eszközeit. A garamantok közel ezer évet többnyire nagy gazdagságban vészeltek át a sivatag közepén, a Kr.u. 6. században viszont eltûntek. Nem említik õket a források, bár egyes elméletek szerint a berberek és a tuaregek a garamantok leszármazottai. Erre utalnak az írásmaradványok, ugyanis a három népcsoport ugyancsak hasonló módon jegyzete fel a legfontosabb információkat.

Hatalmas föld alatti vízvezetékrendszer, nemeskõbányák, az egyiptomit megelõzõ mumifikálási módszerek, és egy nagy kiterjedésû, gazdag birodalom, amelyet a rómaiak is csak nagy nehézségek árán tudtak igába hajtani. Ez jellemezte a garamantok sivatagi királyságát, amely a semmibõl épített kõerõdítményeket, és vált ezáltal a sivatag urává.

Keveset tudunk róluk, noha az utóbbi idõben egyre többet foglalkoznak velük: a garamantok, a mai Líbia területén elterülõ Fezzán-sivatag egykori lakóinak életét jelenleg is több tucat régész kutatja.